Az élet első felcsilanó pillanata,mint gyémánt a tenger vízében, a déli napban csillogó, fénylő égő és izzó láng im új név lett,sugárzó fény, majd gyengéd csavar s már sötét éj száll le ,most elöszörmajd vig rímek és lágy ének s egymást érző szívek kélnek mignem egyik maga marad fénylő hajnaltól alkonyatig,reggeli naptol esti álomig,fantasztikus képek s életek,melyek néha kisiklanak oly fénylő

"Nem tudom ,régen voltam-e ember,ki álmában lepke volt vagy most vagyok-e lepke, ki azt álmodja ember"

"Szeretem a földet, amelyre lép, a levegőt, amelyet beszív, és mindent, amihez hozzáér, mindent, amit mond. Szeretem minden pillantását, minden mozdulatát, szeretem őt teljesen és egészen."
Emily Brontë Üvöltő szelek

"Az ember olyan, mint a gyöngyhalász. Számtalanszor lemerül és keresi a gyöngyöt. De vajon hányszor találja meg? Hányszor merül hiába, hogy aztán üres kézzel jöjjön fel ismét? Fuldokolva, fogyó oxigénnel, reményvesztetten bukkan ismét a felszínre. Lemondana már, de nem képes rá. Valami vonzza őt a mélybe. Az igazgyöngy... Merül és merül, keres és kutat, eszméletvesztésig..."

A HÁRSFAÁGAK CSENDES ÁRNYÁN
Walther von der Vogelweide



A hársfaágak
csendes árnyán,
ahol kettőnknek ágya volt,
ott láthatjátok
a gyeppárnán,
hogy fű és virág meghajolt.
Fölöttünk az ág bogán
ejhajahujj!
dalolt ám a csalogány!



Vigan futottam
ki a rétre,
és kedvesem már várt reám.
Oly izgatottan
jött elémbe!
Mily boldogság volt, Máriám!
Hogy megcsókolt-e? Meg biz ám!
ejhajahujj!
Most is pirul belé a szám.



S tréfás kacagva
hamar ágyat
vetett szép pázsitos helyen.
Nevethet rajta
s titkon vágyat
érezhet, aki arra jön,
mert jól láthatja a nyomot,
ejhajahujj!
amit a fejem nyomott.



Ha tudná más azt,
hogy mi jártunk
ott! ó hogy szégyelném magam!
Nem sejti más azt,
mit csináltunk,
csak ő maga, meg én magam,
meg egy kis madár a fán,
ejhajahujj!
az nem árul el talán.



(Babits Mihály)

 

SZÉPSÉGE MOST IS MEGIGÉZ... Bronzlányka korsóval Talán két hete történt, hogy ismét dolgom akadt Veszprémben, a várban lévő Megyei Közművelődési Intézetben. Odafelé menet, de visszafelé is elhaladtam a vár alatti téren, a két háztömb közé felállított korsós lány szobra mellett. Lépteimet lelassítottam már messziről és mikor odaértem, pár percet elidőztem mellette. Az is igaz, hogy talán pár percnek tűnhetett, de a valóságban sokkal több volt annál. Nemcsak elidőztem, hanem körbejártam és újból megcsodáltam a szépségét. Nincs kiírva a szobor alkotója, vagy talán a bronz hideg szépség csodálata nem láttatta meg velem egyszer sem. Mintha élő lenne, ahogyan fogja a korsaját és folyatja belőle kifelé a vizet megállíthatatlanul. Sokat hallottam már arról, hogy sokan órákig tudnak gyönyörködni Leonardo örökemlékű Mona Lisája előtt, mert nem tudnak betelni annak sugárzó szépségével. Én most ezzel a bronzból öntött szobor lánykával voltam hasonlóképpen. Percekig álltam vele szembe, majd lassan körbejártam minden oldalról. Az alkotója megragadta a belőle sugárzó pillanatot annyira, hogy még így hidegen is olyan melegséget árasztott, mintha hús - vér, élő emberlenne. Egyszerűen nem lehetett rátekinteni, mint egy mozdulatlanná merevedett szoborra, hanem nőként láttatta magát, mint aki ebben a pillanatban állt oda, illetve ült le a téglafal peremére a korsajából a vizet kicsurgatni. A jól megformázott, erotikus vonalakat sejtető, férfiszemeket gyönyörködtető alakjáról nem tudtam levenni szemeimet. Művészettörténetileg nem vagyok jártas az alkotás értékítéletében, csak a saját szubjektív látásmódomra gyakorolt hatása nyűgözött le. De ez annyira hatott rám, hogy természetesen ismét előkerült a táskámból a kicsi fényképezőgépem és minden oldalról megörökítettem a lánykát. Talán érdekességszámba vehető az a tény, hogy nem ez volt az első alkalom. Nem sokkal előbb is erre járva megcsodáltam már és lefényképeztem, amit egy rövid versben is megörökítettem. Abban azonban pontosan a rövidsége miatt nem igazán tudtam kifejezésre juttatni csodálatomat, amire most jobban lehetőségem nyílt ebben az írásomban. Izmosan telt szépségű vonalainak látványa olyanná tették a szememben, mintha egy randevúra készülve meglestem volna sajátságos tevékenysége közepette a kis korsajával megpihenve. Mondhatnám talán azt is, hogy a látványa olyan buja vágyakozást keltett bennem, mintha élőként kitárulkozva kelletné magát szinte felkiáltva: ,,Hát nem látjátok ti balga férfiak, hogy milyen szép és kívánatos vagyok!" Természetesen ez csak egy behunyt szemű álmodozós gondolat, de egy ilyen bájos szobor jelenség is hogyan meg tudja az ember fantáziáját mozgatni. Lehet, hogy lesznek majd akik megmosolyogják az írásomat és azt mondják:"Mi lehet egy hideg szobron olyan látnivaló, amely ennyi marhaság összehordására késztet Barátom?" Számukra csak egyetlen válaszom lenne talán: El kell jönni Veszprémbe és megnézni ezt a csodálatos bronzba öntött szépséget. A látvány magáért beszél, nem kell hozzá további magyarázat sem. A magam részéről csak annyit tudok mondani, akárhányszor erre járok az életben, gyorsan biztosan nem suhanok el mellette. Minden alkalommal át szeretném érezni azokat a pillanatokat, mikor először megpillantottam a gyönyörű lánykát kis korsajával. /Valentinus /

És mégis, ma is, így is, örökké mennyit ad az élet! Csendesen adja, két kézzel, a reggelt és a délutánt, az alkonyt és a csillagokat, a fák fülledt illatát, a folyó zöld hullámát, egy emberi szempár visszfényét, a magányt és a lármát! Mennyit ad, milyen gazdag vagyok, milyen megajándékozott, micsoda bőség, minden napszakban, minden pillanatban! Ajándék ez, csodálatos ajándék. A földig hajlok, úgy köszönöm meg. /Márai Sándor/

	Gyémántszív Megmaradtál e töredék időben többnek és szebbnek, mint hittem megmaradtál, talán olyannak, akit nekem képzelt az Isten. Megmaradtál a bizonytalanban egyetlen biztos érvnek, érzem, hogy szent igyekvéseim Nélküled semmit nem érnek. Megmaradtál kincset kihordva töredék-létem őre apám oltárán virágként tátongó sebére dőlve. /Lukács Sándor/

"Az álom és az elkötelezetség szilárd szövetségek"(wiliam Longgod)

furcsa ez a takaró
itt a lábam előtt
minden megölt levél
a földhöz lapul
és lágy hangot kölcsönöz
lépéseimnek
őszi Nap kísér
és halk pendüléssel
törik szét
az aranysugár
és a fénykorona
hanyatlani kezd
az alkony
utamba áll
és tovább nem ereszt
a sűrű homályban
szinte elveszek
/Komáromi János/